Yavanna félelme, hogy Valinor fényei örökre elenyésztek, nem teljesült be, de a szilmarilok Melkor hatalmába kerültek, és ez sem volt csekélyebb baj és bánat.
Immár szabadon járt Középföldén, lerombolt erődjét, Angband termeit és börtöneit, a Vaspoklot újra kivájta, kapuja fölé állította a Thangorodrim hármas csúcsát, amely felett mindig füst gomolygott. Összegyűjtötte démonait, minden szörny jószágát, s az orkok rég kitenyésztett faja is szaporodott a föld alatt. Árnyék borult Beleriandra.
Vaskoronát kovácsolt magának, amelybe beleillesztette a szilmarilokat és a Világ Urának nevezte magát. A szilmarilok feketére égették a kezeit, és attól a szörnyű fájdalomtól nem szabadult soha. Elviselhetetlen fáradtsággal húzta a korona súlya is a kövekkel, mégsem vette le magáról egyetlen pillanatra sem. Ritkán bújt elő legmélyebben fekvő terméből, amelynek trónjáról irányította északi birodalmát, s mindössze egyszer hagyta el titokban, fegyvert is egyszer öltött. Mert az Utumnoban töltött kezdeti időkkel ellentétben, mielőtt büszkeségét megalázták, immár gyűlölet marta és szellemét kimerítette szolgái mohóságának és gonoszságának táplálása. Vala nagysága mégis sokáig megmaradt, még ha iszonyattá is változott. Csupán a legnagyobbak nem rogytak le előtte a rettegéstől.
